WEGENAST RÓBERT FESTŐMŰVÉSZ, DÍSZLETTERVEZŐ @
e-mail
       VISSZA  |   NÉVJEGY  |   ARS POETICA  |   CURRICULUM VITAE   |   HOME  
GALÉRIÁK:
Galéria - Tanulóévek
Galéria - A lázadás évei
Galéria - A változás évei
Galéria - Ma
Galéria - Látványtervek
galeria - rajzok
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Design:
www.mnp-hirozon.hu

RÓLAM – MÁSOK

>>>> Mohás Lívia kiállításmegnyitója – Józsefvárosi Galéria, 2008
>>>> Feledy Balázs kiállításmegnyitójából – Csíki Hegyek Galéria, Budapest, 2007
>>>> V. Angyal Mária kiállításmegnyitója – Újlipótvárosi Galéria, Budapest, 1998
>>>> Cikkrészletek
 

Mohás Lívia kiállításmegnyitója, Józsefvárosi Galéria, 2008
Mikor készültem erre a jeles napra – Wegnast Róbert kiállítására, festményeinek és barátainak szemrevételezésére – megdöbbentett valami. Az, hogy én ezt az embert ötven esztendeje ismerem. Fél évszázad! Lehet, hogy 49 éves ez a barátság, de nem, inkább 50.
Gondoljanak bele ! Még a másik rendszerben éltünk, Rákosi regnálása már elmúlt, de még minden mozzanata, annak munkaversenyes és békekötvényes hangulata bennünk tévelygett, a Kádár-rezsim elején jártunk. De mi! Könnyed és könnyelmű huszonévesek, éretlen fűzfák vagy vidám kutyakölykök éltük világunkat. Akkoriban arról például sose beszélgettünk – pedig mindenről beszélgettünk Goethe Faustjától a kispolgárok nevetséges szokásaiig, de arról nem –, hogy Robi az Andrássy út 60. hírhedt házában, a folyosón arccal a falnak fordítva, mire gondolt. Az ÁVH-n miképp érezte magát. Csak évtizedekkel később mert erről beszélni. Én se traktáltam őt fűzfa korunkban családom anyagi veszteségeivel, a politikából fakadó lelki nyomorommal. Persze számtalan nagyszerű téma volt és van az államberendezkedésen és a politikai rendőrségen kívül, témákban nem volt hiány, és nem volt hiány nagy érzelmekben sem. Róbert szerelmes volt valakibe, én másvalakibe, kialakult egy izgalmas, négyszemélyes társaságunk, ami ma is felejthetetlen.
A művészettörténészek és a képzőművészek gazdagon beszélhetnének Wegenast képeiről, van mit nézni és elemezni rajtuk, de én, ha megengedik, inkább az emberről beszélnék, arról, hogy milyen volt Wegenast huszonéves korában, az odáig húzódó kamaszkorában. Ötven ével ezelőtt. Aki ma megismeri, az láthat egy lassan őszülő, szelíd européert: szívélyes, sima modorú és inkább kedves, mintsem barátságtalan vagy érdes. No de akkor! Úgy jelent meg és gyakran úgy viselkedett, beszélt, úgy tolatott be valami szolid szalonba, mintha az lenne elsőrendű célja, hogy botránkoztasd meg a polgárt! Ijessz rá a széplelkekre! Tedd nevetségessé a komolykodókat! Ma már ebben posztmodern, alternatív, underground kultúrában, kulturálatlanságban és szubkultúrában, amiben élünk szinte nem lehet megbotránkoztatni bennünket, annyira szétszórt lett az ízlés. Csakhogy akkor még éltek Die Alte Schule hívei, szüleink, nagynénéink, a régi iskola illemtudó és etikettre sokat adó polgárai, akiknek mindenről megvolt a csiszolt véleményük – lehet, hogy olykor szűklátókörűen volt, de csiszolt – és ők elkerekült szemmel hallgatták olykor ifjú barátunknak, Robinak eszmefuttatásait, amint fittyet hány a szokásosra.
Magam eredetinek tartottam Wegenast botránkoztató szövegeit. A tehetség szikráját láttam abban, hogy szabadon és bátran gondolkodik, simán kimond olyanokat, amiket más nem merne és körmönfontan vagy vadul védi azokat. Csak jóval később láttam, mennyire igazam volt akkor ebben. Amikor a kreativitás pszichológiájával foglalkoztam, akkor tudtam meg a tanulmányaimból, hogy a tehetség kibontásához ugyan seregnyi kreatív adottságra van szükség, de ezek között egy nélkülözhetetlen. És ez az originalitás vagyis az eredetiség. Az, hogy valakiben legyen az, ami más, mint a szokásos és merje vállalni saját soha nem volt egyediségét mindennel és mindenkivel szemben, akkor is, ha az nevetséges, illetlen, megbotránkoztató. Így hát, amikor Robi huszonéves kölyökkutya korában olyan megbotránkoztató volt, tulajdonképp önmaga eredetiségét féltette, nehogy feloldódjon a köznapiságban, a közhelyes véleményekben.
Wegenast és a nők. Ezt a gazdag és szép témát éppen csak érintem, diszkréció okán és idő híján, ám, hogy mennyire gazdag és mennyire fontos téma ez Wegenastnak, arról meggyőznek bennünket az itt látható festmények. Wegenast Robi értett és ért a nőkhöz. Ez hihetetlenül fontos tulajdonsága és a nőknek meg szerencséje. De ezt ne úgy tessenek elképzelni, mint a cselédszív-szomorító fess gárdakapitány-magatartást vagy pedig az olajos hajú, mediterrán szép fiú nyálasságát. No nem, itt másról volt szó. Még az sem teljesen igaz, hogy Robinak azért volt, van sikere a nőknél, azért volt több szép felesége meg barátnője, mert jó a szövege. (Nincs rettenetesebb a nagy szövegelőnél, aki nem a másikra figyel, csak a szövegelésére.) Robi két dolgot tud, ez a titka: egyik, hogy őt valóban érdekli a női jelenéség, de nemcsak úgy, mint ágyi bajnokságok tárgya, hanem ennél sokkal többrétű módon. S mert a női jelenség mélyebben érdekli, ezért tehát kérdez, nem prelegál, hanem kérdez és kérdez, aztán a válaszra szívósan képes figyelni. Ez nagyon meglepi a nőket, és boldogan sütkéreznek a rájukfigyelésben. A másik titka az, hogy Wegenast minden köznapi nőben meglátja azt a nőiséget, nőiességet amit a festményein ábrázol. Lebegőek, álmatagok, elragadóan gyöngédek, szépek ezek nők, mitikus növényzet veszi körül őket, mintha valami távoli Boldog Szigetről pillantanának felénk. Ezekhez a bennünk rejlő nőkhöz szövegel a festő, amikor kérdezi őket, akkor is, ha az adott nő talán kicsit trampli vagy talán butácska vagy talán öregecske, Robi meglátja benne ezt a kedves, 'tűnődö csodát, amit mi a festményein látunk.
Szeretettel ajánlom Önöknek Wegenast Róbert festőművész és díszlettervező munkáit.
>>>> A lap tetejére

Feledy Balázs kiállításmegnyitójából, Csíki Hegyek Galéria, Busapest, 2007. május 9.
Wegenast Róbertről tudjuk, hogy egész munkássága kettős gyökerű, a díszlettervezői és a festői gyökérzetre épül ez a fantasztikus életmű. … Képein láthatjuk, hogy az évtizedek múlásával egyre feljebb jutott a szakmai és művészi kérdések megoldásában De nemcsak a félévszázados művészpálya a rutinja van ebben benne e, hanem az is, hogy valóban varázslója tud lenni mind a témának, mind a kivitelezésnek. … Egészen különleges festői teljesítmény az övé: a legmélyebb ábrázolásra képes. Nagyon kifejező, nagyon plasztikus és nagyon érzelemgazdag. És nagyon attraktív látványelemekkel dolgozik. Van mindig egy barokkos gazdagság a képein, akkor is, ha a középpontban ott van a szinte naturalisztikus hűséggel megfestett női figura. Wegenast, ha egy szép női testet lát, elérzékenyül és ezt az elérzékenyülést sikerül átvinni a képre és ettől a mitológiai alakok is nagyon maiak lesznek.
S amivel ezeket az alakokat körbeveszi, az általában rendkívül dekoratív, artisztikus világ, amelyek ábrázolásában valóban a technikai varázslatok tömkelegét érezzük. … Számomra nagyon vonzó, ha egy festő művelt – mert manapság még arról is sokat vitatkozunk, hogy a festő értelmiségi-e egyáltalán–, márpedig Wegenast igazi értelmiségi festő, mert az a fajta mitológiai, biblikus világ, ami általában az ő képein megmutatkozik, az egészen rendkívüli s egyedülálló a kortárs magyar festészetben.
>>>> A lap tetejére

V. Angyal Mária kiállításmegnyitója, Újlipótvárosi Galéria, 1998. május 19.
„Wegenast Róbert itt jól látható három festői korszaka és az a történelmi-társadalmi korszellem, amely megteremtette a képek mögöttesét, szoros és kölcsönös összefüggésben vannak egymással. … A televízióhoz kerülve és ott sokat foglalkoztatva évtizednyi idő maradtak ki a festészetből. De azért sikerült a hat darabból álló sorozatát – Az élet és halál jelképei – megfestenie, amely talán festészeti, alkotói életének csúcspontja és egyik összegzése volt. Ez 1978-ban készült, amikor már egy érett férfi eszével és főként lelkével gondolta végig azt, hogy mi a fontos és mi nem az. A jelek tökéletes információhordozók, félreérthetetlenek és a sorozat pontot tesz egy hitvallás mellett.
Ha valaki alkotóként színpadra írt műveket adaptál, elképzelhetetlen, hogy ez ne hagyjon életre szóló nyomot benne. Miközben végig színpadra és filmre dolgozott, látta szépművészetek változását, szomorúan figyelte a szépség és az emberábrázolás eltávolodását eltávolítását – a képzőművészettől, és lassan érlelődött benne az érzés, hogy meztelen a király. Rádöbbent, hogy – ahogyan ő leírta – az ember számára az ember szebb és mélyértelműbb, mit a formák, a színek és faktúrák legrafináltabb elvegyülése.
Így történhetett, hogy miközben az újnál is újabb irányzatok számtalan fajtája pezsdítette meg a kortárs képzőművészetet, Wegenast konokul és egyre konokabbul ragaszkodik a maga által választott, viszonylag szűk élettérnek csalhatatlan témáihoz, a klasszikusoktól tanult módon és mértékkel.”
>>>> A lap tetejére

Méregtelenítés Wegenast Róberttel (H. I.) Józsefváros, 2008
Ha ön is azok közé tartozik, akik elmerengenek egy festmény láttán, továbbgondolnak egy képkompozíciót, formákat, színeket, vagy szituációkat érzékelve, saját képzeletvilágukból találnak hasonlót, s eme lelki gyönyörűségeken percekig tűnődnek, akkor látogassanak el Wegenast Róbert kiállítására a Józsefvárosi Galériába. Igazi „méregtelenítő” élményben lesz részük, hiszen e képek láttán értelmét veszti a sokszor hallott szómágia, amikor a kritikusok a semmit vagy az értelmetlent magyarázzák, amikor szín-pacnikba magyaráznak történést, festészetet, művészetet. Wegenast képei klasszikus értelmű képek. Alkotójuk furcsa egyéniség, hiszen szó szerinti képviselője az alkalmazott képzőművészetnek, alakjai, színei, formavilága a magyarországi színházművészet nemes kellékei lettek, hiszen díszlettervezőként építette saját életművét is. A kiállítás élménye visszaadja az ember hitét a festőművészet alapigazságaiban, hiszen ezen alkotásokhoz, nimfák, álomtündérek, lebegő angyalok „állhattak modellt”, hogy a kép, a szépnek, az ideálisnak, a lelki felüdülésnek állítson emlékeket.

Film, Színház, Muzsika, 1963. december 20.
„Wegenast Róbert legutóbb a miskolci Az ember tragédiája előadáshoz feltűnést keltő díszletet tervezett. Olyasféle Kolombusz tojása ez a díszlet, amely megoldotta azt a problémát, hogy Madách remekművét gyorsan pergő előadásban (körülbelül két é fél óra alatt) vigyék színre. Wegenast Róbert nevét egyszerre sokat emlegették színházi körökben.
– Az ember tragédiájában – mondja – számomra az volt a lényeg, hogy voltaképp az alomkép, a történelem a valóság, a Paradicsom pedig az irrealitás. Helyszín helyett korszakot ábrázoltunk, mégpedig mindig az adott kor legjellemzőbb képzőművészeti alkotásával. A mennyország képeit, az irrealitást vetített képekkel fejeztük ki. …
A Tragédiát megelőzően volt még egy számára fontos eseménye az 1963-as esztendőnek. A fiatal díszlettervező részt vett Nápolyban az I. Nemzetközi Szcenikai kiállításon.
– A kiállításon kétféle irányzat dominált: az építészeti és a festői. Én még nem döntöttem el, hogy melyikhez csatlakozom. Azt hiszem, még nincs is igazán kialakult egyéniségem…”

Demény Mária: Tragédiák a színpadon, Ezredvég, 2000/8–9.
„Az itthon látott nyolc vagy tíz Tragédia-rendezés közül, most csak azt az egyet szeretném felidézni, amit Miskolcon láttam, és soha nem is került fel a fővárosba. Ennek az előadásnak a díszlet volt a mindent meghatározó, legfontosabb leleménye. (Wegenast Róbert volt a tervező, míg majdnem érdektelen a rendező neve és a színészek is inkább elfogadhatóan jók, sem mintha kiválóak lettek volna.) A fekete körfüggöny előtt a színpad teljesen csupasz volt. Illetve, a körforgó mintegy háromnegyedére ráépült egy fokozatosan, csigavonalban, mintegy másfél-két méterre emelkedő rámpa. A színek különböző történelmi korát a zsinórpadlásról leeresztett egy-egy jellemző kép jelképezte csupán. (Egy piramis, egy görög váza rajza és így tovább.)
A színpad alapszintjén kezdődött a játék, az angyalok természetesen a rámpa legmagasabb részén álltak és dicsérték az Urat, és amikor az emberpárt kiűzik a Paradicsomból, akkor Ádám, kicsit majomszerű mozgással, erősen hajlott háttal, elindul az alatta megmozduló rámpán fölfelé. Valójában egy helyben jár, de mindig magasabbra ér, és mire felér a csúcsra: kiegyenesedik, ember lesz belőle. Lám, ez benne sincs a Tragédiában, de nagyon szervesen illeszkedett a szövegbe a gondolat, hogy a Paradicsomban még állatként vegetáló lény a kiűzetés kényszeréből válik emberré. S ez csak egyetlen példája a forgószínpad és rajta az emelkedő rámpa zseniális felhasználásának.
Ez volt gondolatilag a legmélyebb, legfilozofikusabb Tragédia-előadás, amit valaha láttam, mert ez a csupasz közeg nem is lett volna másra alkalmas, mint hogy a szöveg, a szövegben megtestesülő gondolatok, a legtisztábban érvényesüljenek. Éljenek, s ne egy unalmas, professzoros előadás fordulatai maradjanak. Több mint harminc éve láttam ezt az előadást, sok részlete mégis, ma is elevenen él az emlékezetemben.”

(Ki, hol, mikor? – kiállítás Vágó Nelly, Szinte Gábor, Makai Péter + Wegnast)
„… Lehet, sőt valószínű, hogy szubjektív vagyok, ha kiemelem tervei közül Anouilh Becketjének emlékezetes díszleteit, a gót íveket, amelyek hitelessé tették a helyszínt, a szellemes lovaglási megoldást, a katedrálist, amely méltóvá tette az egész produkciót arra, hogy az évtized legjelentősebbjei közt említsék. … Az ő skálája is a Hamlettől a Sybillig terjed, s a távlatban szerepel a Bánk bán, a Csongor és Tünde ünnepi színpada a 150 éves miskolci színházban, a Tartuffe, és szerepel a Szőrmók Maci is a Déryné Színház színpadán. És az egész ország számára tervez a magyar Televízió játékaihoz. Kell ennél több?”

Gyarmati Béla: Egerek és emberek – mikor? hol?
„A szokásostól eltérően a színpadi mechanizmus – a jól szervezett mozgó tér – dicséretével kezdem. Nemcsak azért, mert ez ragadja meg leginkább a nézőt, hanem azért, mert Wegenast Róbert dinamikus konstrukciója (többről van itt szó, mint díszletről) képes Steinbeck művének alapvető gondolati tartalmát kifejezni. Tudniillik a vándorló, az otthont kereső otthontalanoknak, a gazdag ország szegény fiainak kilátástalan sorsára nyitja rá a szemünket. Ez a mozgó tér, nehéz zsákok alatt görnyedező legényeivel – akik mindig csak mennek súlyos terhükkel, de tulajdonképpen sehová sem jutnak – a legigazabb és a legszemléletesebb (ebben az előadásban) Steinbeck igazságai közül.”

Lőcsi Gabriella: Néró a véres költő, Magyar Nemzet, 1977. december 14.
„Wegenast Róbert díszletei között hitelesen pergett az ókori játék. Wegenast felfedezte ugyanis azt, a televízióban eddig úgy látszik nem túlságosan ismert, roppant egyszerű tézist: a papírmasé és habszivacs-kolosszusoknál ezerszer hihetőbb környezetet teremt néhány korabeli bútordarab, freskómaradvány másolata.”

Turnai Tünde, 2001
Wegenast Róbert munkássága ma már jelenség, hiszen egy olyan polihisztorral állunk szemben, akit a színház világa és a közönség itthon és külföldön díszlet- és látványtervezőként, festőként vagy televíziós alkotóként ismer, de jelen van munkásságában a publicisztika és a tanítói, előadói szféra is. Munkáiban látjuk, hogy a színpadon az ember, a fény, a látvány teremtő egységét keresve dolgozik. A képalkotás olyan művésze ő, aki folyamatosan formát és partnert keres a kifejeződéshez. Művészetében mindenhol sajátos ötvözetét látjuk a festőiségnek, az emberközpontú térnek és a fényben feloldott látványnak. Scenikai munkásságát a nemzetközi hírű tervező, rendező, zenei vezető Oláh Gusztáv tanítványaként kezdte az Operaházban és a mestertől tanulta az embert, a kort, a jellemet és a szituációt előtérbe helyező drámaiság megteremtését a színpadon. Ezt ezerkilencszáz hatvankilencben írt „A díszlettervező magányossága." című tanulmányában maga is így összegzi: „Ha jó a konstrukció, a színpadi tér, akkor az egyúttal látvány is. De maga a látvány mégsem önmagában álló dolog, hisz a színház őszművészet, közösségi alkotás. Díszlettervező vagyok, tehát egyedül nincs mit mondanom."
>>>> A lap tetejére

 
 
 
 
 

 

 


     VISSZA  |   NÉVJEGY  |   ARS POETICA  |   RÓLAM – MÁSOK   |   HOME
 
via dolorosa
VIA DOLOROSA
(olvasáshoz klikk a képre!)
 
NŐK VERSBEN
    Rám vár.
    Régen,
    Egyedül ül
    Egy ócska széken,
    Körötte körben,
    Tucatnyi tükörben
    Látom két,
    Közönyös,
    Kék
    Szemét.

    >>>>