WEGENAST RÓBERT FESTŐMŰVÉSZ, DÍSZLETTERVEZŐ @
e-mail
       VISSZA  |   NÉVJEGY  |   ARS POETICA  |   RÓLAM – MÁSOK   |   HOME  
GALÉRIÁK:
Galéria - Tanulóévek
Galéria - A lázadás évei
Galéria - A változás évei
Galéria - Ma
Galéria - Látványtervek
galeria - rajzok
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Design:
www.mnp-hirozon.hu
CURRICULUM VITAE

Együtt születtem a nagy világválsággal.
Ágyunk mellett apám állt, aki ráért, mert munkanélküli nyomdász volt. Azt mondják, farral előre jöttem, és egy kicsit a nyakam köré volt tekeredve a köldökzsinór. Akkor a munkanélküli-segélyből három kiló hetvenöt dekára tellett. Azóta május hatodika rajtam kívül a családban mindenkinek ünnep lett.
Egy mosolygós apáca csinált belőlem embert 1933-ban. Megértette velem, hogy nem tragédia farral jönni a világra, és rábeszélt arra is, hogy négy évig a Bakáts téri elemi népiskolába járjak. Mindez a Ráday utcában történt. Itt ismerkedtem meg első szerelmemmel, Binder Évikével, itt találkoztam a művészettel is, akit Fery Antalnak hívtak, és fiatal grafikusművész volt. Már akkor is kíváncsi és szószátyár lehettem, ezért, hogy szabaduljon tőlem, ecsetet adott a kezembe, én pedig ettől kezdve („köldökzsinórral a nyakamon”) festettem, sőt festve rajzoltam. Eleinte Stukákat másoltam a Signál című mélynyomásos folyóirat magyar számaiból, amit nagyon jó minőségű fényes famentes papíron nyomtattak, később pedig Binder Évike kérésére németalföldi kontyolt tetejű parasztházakat varázsoltam perspektivikus szemlélettel több száz fehér papírlap közepére. 1940 táján a Stukákat meguntam már, mert kitört a második világháború.
Így jártam 1942 telén a budapesti Eötvös József Gimnáziummal is, mert Megyer Szabolcs tanár urat behívták katonának, és azért nem lettem novellista sem, mert utóda, Simon tanár úr nem szerette, ha „kis színes” módjára írtam a magyar házi feladatokat. Azóta is ezt utálják bennem barátaim, beszélgetőpartnereim és a lexikonszerkesztők. A háború végén egy Signál Stuka miatt, amit már nagyon is utáltam – a fejemnek nyomta a géppisztolyát egy szovjet őrmester, én megúsztam a háborút, de ő, amint azt két Nyomdából került egyszerű betűmetszőként, és csak két év múlva láttuk újra.
Ettől kezdve gyorsan peregtek az események.
Egy gyenge érettségi után 1948-ban Csáky Maronyák tanár úr legnagyobb megrökönyödésemre felvett a Szépmíves Líceum esti rajziskolájába, és soha nem bocsátotta meg nekem, hogy rajztábla, rajzpapír és szén nélkül akartam megtanulni rajzolni. De én megtanultam.
Nagy szerepe volt ebben csendes mesteremnek, Miháltz Pálnak, aki mégiscsak kicsiholt belőlem valamit. Azután jött a zene, amit soha nem játszottam, de örökké hallgattam. Mikrobarázdás lemezjátszóm volt már akkor is, amikor mikrobarázdás lemezjátszó még nem is volt, és máig sem tudom, miként gyártotta azt Herczeg úr a Városház utcában négyhavi ösztöndíjamért. A zenét a Boleróval kezdtem, és Webernnel fejeztem be tegnap este. A vesztem is akkor ért utol, mikor farral behátráltam a főiskolára, és ahelyett, hogy grafikus maradtam volna, Hály Károly és Oláh Gusztáv rávett, hogy díszlettervező legyek.
És lettem gyakornok az Operaházban, ösztöndíjas a Magyar Néphadsereg Színházában, boldog voltam, mert minden együtt volt, amit szerettem, a szó, a zene, a tánc, festhettem magamnak meg másoknak óriási háttereket. Egerben egy kis bajba kerültem, bár ott sem voltam, amikor lőni kezdték a Líceum falát.
Így 1957-ben szerződés nélkül maradtam, ami ismét eszembe juttatta a grafikát. A Gárdonyi Géza Színházat azonban hamar elfelejtettem, és majdnem elvesztettem egy álmot, de akkor („köldökzsinórral a nyakamon”) Mágori Erzsébet bevezetett egy szobába, ahol csütörtökönként olyan emberekkel ülhettem együtt, mint Jékely Zoltán, Pilinszky János, Rubin Szilárd, Mensáros László, Sarkadi Imre.
Ez jó volt. Újra festettem, mert felfedeztem, hogy önmagam és a világ leképzése tesz engem emberré. Láttam, hogy az élőlények tudnak táncolni, énekelni, mímelni, szőni, építeni és rombolni, de olyan képet készíteni, amit elébb a képzeletében hordoz, csak az ember képes.
Jöttek hát a színházak, a színdarabok, az operák és tévéjátékok hosszú sorban. Néha túl keveset, néha túl sokat festettem, közben pedig csak úgy mellékesen volt forradalom és ellenforradalom, Kaposvári Csiky Gergely Színház, házasságok, Miskolci Nemzeti Színház, József Attila Színház, televízió meg Kádár-rendszer, aztán rendszerváltás, nyugdíj és kiállítások, és egyre több kép a világban, és egyre kevesebb ember a képekben és az emberekben.
Manapság azzal áltatom magam, hogy az ember, ha meg tudom festeni, sokkal szebb, mint egy sárga négyszög, és a vászonra lehelt Mona Lisa-mosoly többet mond, mint a legrafináltabb performance. Ezt is, azt is kipróbáltam már, de az okoskodást hagyjuk az ítészekre és a filozófusokra, a világot ők úgyis csak követik, de nem irányítják.
A többi nem lényeges dolog a lexikonban található.

A KEZDET (naplórészlet)

A barna szemű fiú megáll a régi Kecskeméti kapunál leomlott ház sarkánál és a tér felé néz. A Fenyves Áruház sarkánál csikorogva fordul be egy villamos, és lassan döcögve, nyögve megkerüli a Danubius kutat. Szemben, az alkonyba szürkülő Ráday utca sarkán egy idős, törékeny, fekete kabátos nő áll a félhomályban és a Török Pál utca felé néz.
Almácska, érzi az ébrenlét határán megrendülve a barna szemű fiú..
De Almácska már halott – gondolja később józanul.
Az idős nő a távolban lassan elindul a Bakáts tér felé, a párás koraestében már csak a halvány sziluettje látszik. A barna szemű fiú elindul, hogy utolérje, hogy lássa azt, aki ennyi elmúlt szeretetet és érzést ébresztett ujjá benne.
Mert Almácska tizenöt éve halott.
Almácska, az ő finom, vékony, nagyon széparcú nagymamája, akinek legendásan hosszú, fekete haja kontyba tekerve jelent meg most előtte. Átvág a téren, kerülgetve az ostrom óta még itt maradt töredezett kockaköveket, de váratlanul zörögve eléfordul a tizenötös autóbusz, és mire mint egy ködben úszó óriásbálna eltűnik, a barna szemű, Almácskát már nem látja sehol.
A református templomtól józanul húzódó deszkapalánknál megtorpan és a rengeteg cafatozott, tépett papír fecni között megakad a szeme egy friss plakáton. A tiszta, kikerülhetetlen fehér papíron egy üzenetet olvas, mely úgy tűnik neki szól. Az Országos Népművelési Központ rajztanulást hirdet a Török Pál utcában. Huszonnégy forintért négy hónapig esténként a saját örömére a Szépműves Líceumba járhat. Valami nagyon titokzatos van ebben a névben, ez egy titkos társaság neve, olyan mint a Szabadkőműves Páholy, ahol évezredes tudást fednek fel a beavatottak előtt.
A szürkület eközben már sötét estévé vált, az utca néptelen, a szegényes kirakatok sötétek, mint háború idején.
A barna szemű fiú egyre súlyosabban érzi a zsebében azt a harminc forintot, amit a ma eladott téli almáért kapott. Befordul hát a sarkon, elmegy az iskola kapujáig és ott megtorpan. Nem sokat rajzolt még életében, mit keres itt.
Az üvegtáblákon túl hívogatóan felgyullad egy lámpa, mégis elindul.
A tanulmányi irodában egy jólöltözött nő ül az íróasztalnál és mondja, hogy jókor jött, mert éppen óra van, és itt van Csáky Maronyák tanár úr is. A barna szemű fiú miközben az idegen lépcsőn felballag az alakrajztermek felé, meredten nézi a kezében tartott huszonnégy forintos nyugtát, amiről Almácska két szép, fekete, nyugodt szeme pillant vissza rá.
Bekopog és a szabadra belép a kis tanári pihenőszobába, ahol egy férfi éppen a kabátját veti le. A nyugtát maga előtt tolva valamit hebeg, mire a tanár úr megkérdezi tőle:
– Rajztáblája van-e?
– Nincs – nyögi a barna szemű.
– Papírja?
– Az sincs –nyögi újra.
– Rajzszene, vagy ceruzája?
– Nincs.
– Honnan jött maga?
– A hirdetménytől – mondja a fiú.
Almácska belül mosolyog, miközben a Mester egy szekrény aljából papírt, szenet és táblát vesz elő.
– A rajzlap felső sarkára írja rá, hogy tájékoztató rajz – mondja és kinyitja a rajzterem ajtaját.
Odabent halálos csönd van, a terem közepén, kör alakú dobogón egy meztelen nő áll. A barna szemű még soha nem látott meztelen nőt. A tanár úr előrángat a sarokból egy padot és mutatja, hogy üljön le rá.
Körös-körül fiatal és öreg férfiak és nők csendben rajzolnak. A fiú a rajzbakra ül, remegő térdére veszi a táblát és a modellre mered. Az első nőre, akit meztelenül lát. A tábla a bak támláján hangosan rezegni kezd, ekkor mindenki rá néz, ő még nagyobb zavarban van, ügyetlenül nem tudja, mit csináljon, felemeli a rajztáblát, de leejti a rajzszenet és megpróbál felállni, mikor a tanár úr mosolyogva azt mondja:
– Szünet.
A modell megkönnyebbülten meglengeti a lábát, lelép a dobogóról és leül a szélére odavetett sötétzöld bársonyra. A barna szemű fiút nézi, látja, hogy a fiú zavarban van, lassan rámosolyog és elfordítja a fejét.
A barna szemű nem meri végignézni az öregedő, fáradt asszonyi testet, csak bámul meredten maga elé, míg fel nem tűnik előtte újra Almácska nyugodt, derűs szeme.
_______________________

Elmúlt a karácsony és megkezdődött az új év. A barna szemű fiú a villanyfényes teremben egy festőállvány előtt áll és rajzol. Harmadszorra vág neki a nagymellű, vékony, asszonytest felfedezésének. Lágy, hullámzó vonallal végigfut fáradt gerincének ívén, és két alig látható jellel megsejteti félrefordított fejének billenését. A medence finom vonalát a jobb lábfejéig futtatja, megjelöli a két mell és a szeméremszőrzet helyét, aztán hátralép és nézi a felvázolt mozdulatot. Érzi, hogy az ember teste szép még akkor is, ha nem fiatal, ha fáradt és merev. Tudatlanul sejti, hogy az embernek az ember a legszebb, és a férfinek egy asszonytest okozza a legnagyobb örömet.
Visszalép, hogy apró kereső vonalakkal fellehelje a kissé megdőlt váll vonalát. Összeköti a felkar ízülésének helyét a fejbiccentő izom mögé futó csuklyásizom kontúrjával és újra hátralép. Hosszan nézi a nő élő testét, átsiklik a kulcscsont meg a szegy ízülésén és elakad a női emlők gyönyörű térbeliségén. A modell nagy, kissé körte alakú mellei lágyan ívelnek kétfelé, és míg megbűvölten nézi, a jobb arcán langyos meleget érez, mint mikor Almácska két erős, biztonságos karjával a flanel blúzához szorította a barna szemű fiúcska kerek gyermekfejét. Kicsit most pihennie kell és álmodozni arról ami volt, elmúlt és most újra van. Már régen nem a dobogón álló nőt rajzolja, hanem az asszonyt, aki a testében életet hordoz és a melleivel táplálja a világot.
– Lebeg a rajzod – mondja váratlanul a háta megett a Mester. – Talpra kell állítani.
Valóban lebeg, látja már ő is, de nem akar ezen változtatni. Csendesen hallgatja, hogy az emberi testnek súlya van, hogy amit lát az egy kontraposztikus mozdulat, figyeli, hogy az akt is, mint miden tárgy, háromdimenziós térben áll, és a csontok szerkezetére tapadó izmok a látványon éppoly perspektikusan jelennek meg, akár egy kocka.
Almácska belül, mélyen, valahol a tér és idő nélküli létezésben megfogja a barna szemű fiú kezét és egymásra mosolyognak.
A fiú két hónapja jár már ide, tudja, hogyha az alsó koponya alatti öreglyukat egy függőleges vonallal összekötheti a talajon álló sarokponttal, akkor a felegyenesedett alak a talpán áll. Tudja, hogy a rajz a papír síkján mindig teret jelenít meg, de ezeket most nem érzi fontosnak. Figyelmesen nézi a modellt, aztán a rajzot és újra a modellt, látja, hogy a rajza kevesebb mint a látvány, de érzi, hogy lényegesen több, mint a háromdimenziós valóság. Valahol a létezés gondolattalan csendjében a Szépműves Páholy több ezeréves titkai lassan megnyílnak előtte.
A barna szemű fiúban Entosz lassan ébredezik.

     VISSZA  |   NÉVJEGY  |   ARS POETICA  |   RÓLAM – MÁSOK   |   HOME
 
via dolorosa
VIA DOLOROSA
(olvasáshoz klikk a képre!)
 
NŐK VERSBEN
    Rám vár.
    Régen,
    Egyedül ül
    Egy ócska széken,
    Körötte körben,
    Tucatnyi tükörben
    Látom két,
    Közönyös,
    Kék
    Szemét.

    Itt folytatódik >>>>